A program magas színvonalú, a kortárs magyar irodalom sokszínűségét népszerűsítő irodalmi rendezvénysorozat megvalósítására vállalkozik, az egyetemes magyar szellemi élet, a magyar-magyar kapcsolatok fejlesztését kívánja elősegíteni a kiírásnak megfelelően határon inneni, vidéki és határon túli irodalmi folyóiratok találkozásának megszervezésével.
Lehetőséget kívánunk teremteni arra, hogy a folyóiratok szerkesztői és szerzői minél többféle perspektívából nyújtsanak betekintést, rálátást a kortárs magyar irodalmi törekvésekre, szembesítsék tapasztalataikat, meglátásaikat, tanulhassanak egymástól, gazdagítsák a résztvevők és a hallgatóság ismereteit a különböző helyi hagyományokról, szélesítsék a látókörüket.
Ilyen gondolatok, kérdésfelvetések megvitatását várjuk, reméljük ezektől a találkozóktól:
„Az egy négyzetméterre eső költők száma Dunaszerdahelyen a legmagasabb. – Hiszen élnek magyar nemzetiségű és/vagy magyar nyelven alkotó költők, írók Szlovákiában, akik magyar nyelven írnak, van magyar nyelven íródó irodalom Szlovákiában. Kérdés, hogy a szlovákiai magyar irodalomnak van-e olyan specifikus, homogenizáló vonása (nyelv, téma, hagyomány, identitás stb.), amely az összes szlovákiai magyar irodalmi alkotásra jellemző lenne.”(Németh Zoltán)
Vagy hogy igaz-e, amit Balázs Imre József ír Gyorstalpalójában az erdélyi irodalomról:
„Erdélyi írónak lenni jó, ez általában valamihez képest vetődik fel, és leginkább pragmatikus (noha nem anyagi) kontextusokban. Például erdélyi írónak lenni jó volt egy ideig, amikor távolról nézve olykor megmosolyogtató kánonháborúk dúltak Budapesten, előbb még döntően irodalomszemléleti alapon… Erdélyi írónak lenni jó olyankor is, ha kultúrák közötti mozgásokra, többfelé figyelésre értjük. És itt nem csak magyar–román játszmákra gondolok, a szász–sváb múlt nyomaira sem feltétlenül, hanem mondjuk arra, hogy ha bemegyek egy jobb budapesti vagy kolozsvári könyvesboltba, mindkettő tele van világirodalmi művekkel, elméletírók munkáival, szakkönyvekkel, és mindkettő egész más bontásban mutat meg egy-egy szeletet a világkultúrából.”
Tőzsér Árpád például már 1978-ban attól tette függővé a kisebbségi magyar irodalom létét, jellemzi-e vajon a nyitottság, világra látás, több kultúrában élés és gondolkodás.
És reméljük, hogy többet megtudunk e folyóirat-találkozók során arról is, amit Patócs László kérdez, hogy „Mi vagy te, vajdasági irodalom?”
„Valahol itt, a lokalitás jellegzetességeinél, az életutak térképészeti lekövetésénél érhetőek tetten a vajdasági magyar irodalom sajátosságai és lényeges vonásai. A teljesség igénye nélkül: couleur locale, ákácok (tüskés, invazív, de a miénk), gastarbeiter-költészet, a több részre szakadó Új Symposion, Veszprém mint olyan – megjegyzendő: az újvidéki kötődésű, de oda áttelepült vajdasági magyar írók csak nem tudtak lemondani a magaslati perspektíváról: várat cseréltek –, tény, hogy manapság komolyabb kockázatvállalás nélkül ki lehet jelenteni, hogy a vajdasági magyar irodalmárok igen jelentős része Vajdaságon kívül él.”
